“Hallgass meg, kérlek, írtam egy verset!
Barátom, csupán ennyit tegyél meg…!” –
Bár fáj kimondania, megteszi;
Ilyen iromány idejét veszti.
Kérdem az utazó sorstársakat:
“Egy vers erejéig meghallgatnak?” –
Összenéznek és látom szemükben,
Nem érdekli őket senki műve…
Művészként az élet gyorsvonatján,
Kocsiról kocsira lelket sem látsz.
Bár rendületlenül keresgélek,
De az árnyak közt senkit nem lelek.
Élni vágyó szív hervadó testben,
Honnan a szikra kialudt végleg –
Túlságosan korán lett a lélek
Áldozata élete hevének.
Feladnék mindent, vesszen oda már!
Egy vers is túl sok idő mostanság…
Reménytelen, mikor egy Úr kérdez:
“Mondd, mitől lettél költői lélek?”
Felcsillan a szemem, belül ragyogok,
Ünnepélyesen tartom a lapot
És szívből szavalom soraimat,
Ahogy fejemben mindig hangoztak.
Irományom minden egyes sora
Életem egy apró mozzanata,
Amik most a levegőt megtöltik,
S néma szavaknak hangja születik.
Izgalom és boldogság járja át
Testem minden egyes porcikáját;
Szívem túláradt akár a Duna,
Érzelmekkel, mik a parton futnak.
Ezután beszélgetünk mindenről,
De legfőbbképpen a művészetről:
Ő festő, színekről sokat mesél,
Hogy álmodja vászna történetét.
Petőfi, Arany, Ady, Radnóti
Versei lesznek útravalóink,
Míg Monet, Picasso és da Vinci
Tájai elevenednek meg kint.
Látom színek élénk karneválját,
Amíg a festői táj táncot jár,
És régmúlt költők örök rímjei
Az ecsetvonások ívei.
Minket senki sem hall, vagy lát, vagy ért –
A művészethez is kell nyelvérzék.
Művelni akárhogyan nem lehet,
Kizárólag igaz szenvedéllyel.
Kívánom, bár minden földi lény,
Ugyanezt a nyelvet beszélné;
Láthatnák minden apró szépségét
A világnak, mutatva értékét.
Elképzelem, hogy milyen lehetne,
Ha mindenki a földkerekségen
Látná, hogy az alkotás ereje
Egy új, szelídebb világot teremt.
Egyre közelít a végállomás,
Egy kérdésem még válaszra vár:
“Minek alkossak még szívből?” –
Válaszol, habár fogytán az idő:
“Mert vannak még lelkek, kik kívánják
Mindazt, mit a művészetünk kínál;
Ám ezt mindaddig nem is sejthetik,
Míg a vásznat egyedül szemlélik.”