Bolyongó szellemek a szélben s mint borongó felhők a télben.
Rothadó levelek halmán állva
taposva tiporva bele a sárba.
Üzenet mi célt nemér s a címzett már rég nemél,
Mégis e bolyongó míg célt nem ér, örökké él s örökké remél.
S a hó mi oly csoda, tán újj kezdet s megmutassa hova az az oda.
Merre szárnyal a madár mikor fél s menekül s míért siet oly egyedül tova. A fehérség mint üresség, lelkedbe felejtett üvegség.
S mint a víz befagy, a tükör megáll s nem mutat utat,s mégúgyse kutat
Tavaszi napfény mi megtöri a hatást, s mutatja hogy mi hideg az mostanra utat ás.
A meleg mi tükörre rásüt s homályát fedi, mostan szilánkokra törve az újjat keresi. Darabokra szedi a pillanat hevét, s kiveti mit hibáz s elveti a szegét.
Nyomothagy mi volt, s tanulsz majd belőle, s mikor várvavárt pillanat súgja hogy előre.
Törj ki mint a vulkán, s tipord el azt ami voltál.
Élj szabadon, de mégis korlátok között, mert az üveg mi előtted áll mégiscsak ugyanúgy törött.