Szívemnek háza s oly meleg ágya,
rettentő kemény vaskos párnája,
Tüzelőm nincsen, mégis ég a vágya
szememnek kéklő fényes csillagába
Karfámon ének melyek már nem élnek, porosodva állnak elfeledni vélnek,
Nincs ki játtszon rajtuk , beteg lett a vénke, mely olysokszor vágyott régi szép zenékre
Csupa ékes holmi mi lefedve állva, korhadnak a véges örök sorvadásba, tengernyi ékszer s antik órák várva, könnyem kicsordul mindezeket látva,
Pocsékol az ember ki látni ezt nem mer, hanyagolva szépet mit más időknek véltek, Mindent hagy a multba s fejezetet ugrik ,
Kihagyván a lényeget mely sohasem múlik