Harag zárta ólom dió;
kemény árpa rágós rigó;
Folyós patak lelkem oda;
tojásból lett iker csoda.
Anyám hangja megremeghet;
szíve talán megrepedhet;
De míg én költő s versíró vagyok;
Hangodat végleg soha el nem hagyod.
S félre míg élek soha se nézek;
átélem mit adnak s hajítnak néked;
De míg te szíved sír s az enyém hőbörög;
úgy mérgem ostora ő felé lődörög.
Tervem oly buta mint talán létem,
efelől ugyan nincsen kérdésem;
Tévedés talán mit kiáltá másnak;
tébolyult kiálló tudott akarásnak.
Véletlen talán mi kezed közül kifolyt;
hatalom gyanánt fejedből eltiport;
Bőrét nyúzta hátra s kínozta véle;
mint fekete lovagod kardának éle.