Félve táncolok érzéseimen,
mintha vékony jég volna.
Szavaimmal játszom,
hagyom, pendüljön húrja.
Tetteimmel rajzolom
életem sablonvonalát.
Nevetésemmel színezem
szürke grafitfalát.
Radírom nincs,
nem is volt soha.
Egy ecsettel festek
gondolatot mindenhova.
Elrontott papírjaim
bedobom a kútba.
Hagyom, hogy az eső
elmossa újra meg újra.
Rossz kedvemet összegyűrőm,
majd zsebem mélyére teszem.
A pillanatot remélve,
egyszer hasznát veszem.
Szívem az iránytű,
de agyam a kormányzó.
A sötét fal az életben
semmi más, csak illúzió.
Délibábok vannak bennem,
de lehunyom a szemem,
mert az élet része az,
hogy gondolatom végtelen.