Sziklaként tartom lelked,
akár hegyeket a kövek.
Szavaid hídján lépkedek,
s úgy megyek előre.
Tarsolyomban szívemet
magammal hordom.
Az út porán lábam
egy elhagyott nyom.
Szeretetet cipelek,
bánatot viselek hátamon.
Félelmem a fejemben,
de a kudarcokat vállalom.
Tekintetem élesen lát
át a hazugság dombján.
A Nap sugara süt,
mintha lenéznél rám.
Bátorságot szedek
egy elfeledett réten,
hol önmagunknak lenni,
már nem is olyan szégyen.
Kedves szavakat kutatok,
szivárványt rajzolnék vele,
hogy rájöjjünk: a kincs
egymás segítő keze.
Megpihenek a jelen mögött,
árnyékába leülök.
A múltat nézem az égen,
ahogy felettem elrepül.
Megiszom a tettek
tiszta következményét,
majd folytatom döcögős
szakaszom további részét.
Mindenem megvan,
ha szakadékhoz érnék,
kipakolnám haragom
összes törmelékét.
A köveket odébb teszem,
melyek gyakran szegik kedvem.
Így haladok addig,
míg élet van bennem.