A lélek egész életében unszolja magát,
Hogy elkerülje az ürességet, s a magányt.
Keresi a jót, az igazat,
A szárnyakat melyek fölrepítik.
Néha a fénye kialhat,
Kellenek kik újra hevítik.
Járja az útját,
A sorsát cipeli.
Viseli a múltját,
A jövőjébe temeti.
A magasban ép és fényes,
Szeretettől csillognak szemei.
A kés, ami a sajátja éles,
A Földön bármi tönkre teheti.
Akadnak-e társai,
Kiket magába zárhat?
Üldözheti-e álmait,
Hogy érezze a vágyat?
Apró, csendes, de él,
Ott lakozik benne a félsz.
Félnie kell attól,
Hogy szeretetre talál.
S, a bizonyos naptól,
Vele lesz a halál.
Mi a sajátja,
Hirtelen másé lesz.
Aki a barátja,
A szívébe fájdalmas emlék szilánkokat tesz.
Egy volt vele egyszer,
Kezdetben ketté vált.
Fel kell áldoznia ebben,
Mi vele együtt járt.
Kóborol,
Megleli az utat másokért.
Elfeledi,
A bánat maga a gyengeség.
Földöntúli erő hajtja az örökbe tovább,
Keresi a választ, hogy meglelje saját magát.