Előbb vagy utóbb mindannyian megérkezünk.
Nem hív senki, mégis tudjuk az utat.
Csendben húzunk széket,
és leülünk a következmények asztalához.
Ott nincs hangos szó,
nincs ügyes kifogás,
nincs annyi hatalom,
ami elnémítaná az igazságot.
Minden kimondott szó,
minden elhallgatott bocsánatkérés,
minden seb, amit másokon hagytunk,
helyet foglal velünk szemben.
A számla mindenkinek jár.
Annak is, aki szeretett,
annak is, aki elárult,
és annak is, aki azt hitte, fölötte áll minden törvénynek.
Mert voltak, akik úgy ültek az élet lakomáján,
mintha örökre ők lennének az asztal urai.
Parancsoltak, elvettek, nevettek,
és azt hitték, rájuk nem vonatkozik a végszó.
Pedig az idő nem ismer kivételeket.
Nem felejt, nem alkuszik,
csak türelmesen terít,
és minden tányér mellé odateszi az igazságot.
A végén nem az számít,
mekkora széken ültél,
hanem hogy mit hagytál magad után.
Mert előbb vagy utóbb mindannyian leülünk
a következmények asztalához.
És amikor elénk kerül a számla,
már senki sem lesz az asztal ura.