Kihányom magamból a szavakat,
de nem könnyebb tőlük a levegő,
csak sűrűbb lesz,
mint a festék, amit főztem –
tiszafa magjának keserűjéből.
Tudtam, egyszer magamat kell megmérgeznem vele,
lassan,
míg a szín eloldódik a vízben.
*
Nem haltam bele,
csak átszíneződtem.
*
A bögréd peremén maradt egy hajszál,
napokig nem mostam el miatta –
bizonyíték valamire,
amit egyikünk sem vallana be józanul.
*
A konyhám délutánonként megdől,
valaki elmozdítja alóla a padlót.
Ott állok benne ferdén
és egyensúlyozok azzal,
ami már nincs.
*
Nem hiányzol.
Csak a tárgyak nem tudják még,
hogy vége.
*
A villanykapcsoló ugyanott,
de másképp sötétedik.
Van egy árnyék, ami nem tartozik senkihez
és mégis tudja a helyét.
*
Egyszer majd elfelejtem,
melyik csészéből ittál –
akkor végre rend lesz.
*
Addig viszont minden este
kicsit arrébb húzom a széket,
mintha visszaülhetnél –
ne kelljen megmagyarázni,
miért maradt üresen.
