Egyedül sétálok tovább.
Néha megsimítja az arcom valami enyhe nyárillatú szél. Épp csak árnyalatnyit.
Az te lehetsz.
Talán pont a halvány narancssárga szerű inged az.
Ahogy a gallérok finom határozottsággal keretezik az arcod.
Vagy lehet, hogy a vállad íve volt.
Esetleg valami furcsa szó.
De az biztosan nem, hogy te pont AZ vagy nekem.
Mert akkor nem csak simogatna ez a szél.
Hanem sebesre karistolná az arcom. És fájó darabokat tépne ki belőlem.
Szóval sétálok tovább egyedül.
Ha mellém szegődsz pár lépésre egy múltbeli boltig, az rendben van.
El tudom viselni, hogy egy ütemre csikorog a léptünk a fekete salakon.
És néhány pillanatra újra hallom, ahogy lágy lesz a hangod.
És érzem az illatod.
Szóval csak sétálok az illatodban.
Nyugodtan,
egyedül,
tovább.