Egy összenézés,
egy rezzenés, felismerés.
Régi traumák ébredése, vagy tiszta kapcsolódás?
A legnagyobb boldogság, és a legnagyobb fájdalom.
Bizonyosság, benne a kétség.
Sokszor ígéretek, sokszor hallgatás, kapaszkodás a semmibe.
Vakon egymás keze után kutatni, puhatolózni.
Megszorítani, majd elengedni.
Állandó tánc az egyensúllyal.
Izgalom, nevetés, máskor elutasítás, rettegés.
A legnagyobb magasság, a legsötétebb mélység.
Írók, költők tollában a tinta,
imával eltöltött óra.
Napsütés, majd heves zivatar.
A legédesebb szőlőszem, majd keserű mazsola.
Kérdések, kérdések – válaszok.
Kés élén tánc mezítláb.
A titkos erő, a kéz, ami emel, majd mélybe lök.
Senki sem érti igazán, mégis kutatja.
Ihlet, múzsa, varázslat, sokszor tanítás.
A temetőben vörös rózsa.
Gyermek arcán mosoly.
A pap stóláján két arany galamb.
Két lélek, akik nem szemmel látják egymást.
A tér és idő összeolvadása.
Mély megértés.
Néha fuldokolás, néha mentőmellény.
Csónak a viharos tengeren, sokszor maga a vihar.
Cirógatás, mosoly, ellökés, pofára esés.
Állandó tánc egymással, nem mindig ugyan arra a ritmusra.
Két fehér galamb turbékolása, varjak veszekedése.
Örök téma a fodrásznál, a boros poharak melletti néma társ.
Csoda tán, vagy átok?
Kettőből egy? Vagy egy-egy? De hogy lesz kettő? Nem mindig jön ki a matek.
Az idő, ami sokszor rohan, néha vánszorog.
Szerelem – igazán nem magyarázható.
Minden és semmi.
Valóság, vagy csak egy álom.
Semmi ágán ülő lidérc –
mégis, az egész élet motorja.
