Vándorcigány szívem nem nyugodhat,
Szüntelen viszi lábamat lépésről-lépésre.
Szemem nem érti a falakat,
A kék eget, a sóhajtozó fákat, a harsány mezőt keresi a horizonton.
A betondzsungel nem az én dzsungelem,
Torz mása az igazinak, mint egy rossz vicc, rossz időben.
A világot látni vágyom, ízlelni, megfogni, megölelni,
Szaladni az esőben vad, nyílt tájakon, ahol egy vadmadár vijjog,
A Tisza sodrásával egy ütemben száguldana vérem ereimben.
A szabadság mámorító érzése ösztökélné lábaimat,
Mert mi az élet, ha nem egy hosszú távú maraton?
Állandóan szaladunk, azt sem látjuk, mi mellett rohanunk el,
Elmosódnak tájak, emberek, emlékek,
Bár a kabátzseb, az a fránya,
Néha képet rejt, olyat, amit az ember rég felejtene,
És amikor vadul kutat valami más után,
Egyszer csak ott van, az időtől meggyűrve,
A felejtés sárga szűrője alatt,
És szembe néz velem.
Azt hittem, a kép elveszett,
És bár veszne vele az emlék.
De az élet a legváratlanabb pillantban emlékeztet,
Emlékeztet arra, amit teljes szívből felejtenék.
