A templom sárga tornya magasan a falu fölé emelkedve vigyázza azt,
Méltóságteljes idős hölgyként uralkodik fölötte.
Lábán sárga nárciszokból font cipellőt visel,
Karcsú torony-testét a lemenő nap vonja vörös selyembe.
A templom kertjében békés szellemek üldögélnek a padon,
Beszélgetnek, nevetnek, rajtuk már nem fog az idő-béklyója,
Már nem rohannak semerre, ezen már túl vannak.
Harsányan nevetnek rajtunk, kik a kerítésen kívűl sietünk pontosan oda, ahol ők vannak.
Messziről puli göndör ugatását hozza a szél megrázva a fák virág-ruháját.
A fények egyre messzebbre szaladak Nap-anyjuk után.
Az arcomon lepereg két könnycsepp,
Meghat a természet zsizsgése, az élet-öröme.
Az ég, ez a nagy festékes bödön,
Kékbe ejtett fekete tinta.
Messziről eső illata csiklanodzza orrom.
Nagyon várom. Lelkem mocskát hátha lemossa.