Írom életem versét,
s azzal együtt ívét.
A tollam elejtem,
hol tartok, elfelejtem.
A földhöz érve nem pattan,
csak egyet kattan.
De nem a toll szólt,
hanem a föld volt.
A talaj a toll súlyát megérezve,
futni próbált kétfelé lépve.
A szőnyeg tartotta tollam,
ne essen bele a múltba.
Végül a szőnyeget nem a toll súlya,
hanem a lángoló belseje oltja.
Sietve nyúlnék utána,
de csak utána esek némán kiáltva,
életem végéig ott maradok,
verseimmel egyre csak haladok.