Az ősz gyorsan véget ért,
és hirtelen eljött a tél.
A fák újra csupasszá váltak,
az utcákon hideg szelek járnak.
Beburkolózik a fáradt természet,
olyan, mint egy szomorú csendélet.
Festői kép, mely éppoly búsan néz,
mintha azt súgná: ez már a vég.
A szívem kapuja is bezárul,
hogy ne legyen többé, ki elárul.
Túl sok búcsú, túl sok könny,
nem maradt más, csak a közöny.
Végre újból szeretni mertem,
de az élet tőlem téged is elvett.
Tinta helyett vérrel írok most,
a szívemen ejtett sebből folyt.
Oly friss, oly mardosó az emlék,
úgy érzem, mintha még itt lennél.
Mintha újra látnám szép szemeid,
s képes lennék bennük elveszni.
Két kezemmel nyúlnék feléd,
de már olyan rég elmentél.
Elmúltál, s veled együtt a nyár,
amely jövőre már nélküled vár.
Apró töredékek maradtak nekem,
kis darabkák belőled, feledni nem engednek.
Ha el tudnálak engedni, megtettem volna,
de tovább őrizlek, a zord fagyba burkolózva.