Szobámban a csend halk zaja dereng,
szemem kétségbeesetten a falra mereng.
Szeretnek, szeretnek, szeretnek,
kusza gondolatok a mélyben remegnek.
A mélyben remegnek, s újra rám találtak,
bolond vagyok, cirkuszunknak lírájában.
Esetlenül egyensúlyozok a nagyvilági téren,
gátlások sorai a szépen megmunkált kötélen.
Cérnavékony szakadások „Lásd, már a sírod ásod!”
Nem tudtad a hibád, látod?
Nekünk maradt ez a kegyetlen átok,
A madzag nem tart meg, csupán csak az álom.