Komoran kopogtat ajtómon ballagásom
S még mindig nem csendes vágyott hallgatásom
Belülről feszít szét minden mi itt maradt
Belőled s sebekből újra friss vér fakadt
Tündérmese már kettőnkről ez az egész
De elmesélni mit miért annyira nehéz
Van valami fura lánc szívemtől szívedig
Mi kibír sok zord időt napoktól évekig
Lánccal vagyok kötve hozzád, mint rabod
Néha fenyítesz, de láncomat lazábban hagyod
Néha már majdnem kiengedsz a napra
Aztán félelmedben inkább vissza a vérpadra
Bizonytalan börtönőröm vagy még nekem
S mégis rab is vagy a láncok közt velem
S nem tudom mikor leszünk szabadok újra
De a tündérmesék végét mindenki tudja?