Fáj a szívem, nehéz kérdések ülnek rajta,
Úgy érzem, hogy ez már mindennek az alja.
Látom magam előtt a múlt kis darabjait,
Azok formálják az énem alapjait.
Én látom azt a kislányt, aki régen voltam,
A negatív dolgokért senkit nem okoltam.
Látom a bátorságot, mi sugárzott belőlem,
De az úgy döntött, hogy továbbáll mellőlem.
Érzem bent magamban a másodikos magányt,
Ez a múltamba jó sokszor visszaránt.
Érzem azt a lányt, ki hetedikben elveszett,
Akit a sötétség eléggé ellepett.
Érzem a kiskutyáját gyászoló lányt,
Ki keservesen zokog a szobája padlóján.
Érzem azt, ki gólya táborban egyedül sétál,
Úgy érzi az élet csakis vele tréfál.
De közben boldog is volt, a démonokkal együtt,
Pedig szellemeket látott ő mindenütt.
De odafigyelt az élet csodáira is,
És próbált rájönni arra, hogy mi hamis.
Ez voltam és vagyok is, nem megváltoztatható,
A régi énem sohasem elhanyagolható.
De el kell engedni, hogy végre jól lehessek,
A nehéz táskát eldobni, hogy továbbmehessek.