magamra húzom a dunyhát,
így fekszem az ágyamban, ismételten egyedül.
megálmodni tervezem az üres pusztát,
de ablakom alatt egy tücsök vígan hegedül.
szorítom a szemem, mintha zárni tudnám füleim,
de felpattanok, bezárom az ablakot, hogy a szólamot ne hallják a szüleim.
húzza a mocsok a lelkem dallamát,
hogy a gond ne vigyen el többet, csak a létem egy harmadát.
változnak a dolgok, tán változok én is,
lehet, hogy csúnyább leszek, de lehetek még szép is.
kell a szó, kell a mondat,
kell hogy tudjam, mit hoz a holnap.
monológ nélkül üres az egész,
s így az egész kapcsolatunk végképp elvész.
miért nem szólsz, miért nem hordassz?
miért nem értem pontosan mit is mondassz?
húzza a bogár inkább a dallamod,
s akkor talán ki is tárom az ablakot.
nem hagy aludni, nem megy egyedül,
csak hallgatom ébren mindazt, amit a kis zsivány hegedül.