A lelkem már nem vár
Volt idő, amikor minden este
egy kicsit magamhoz közelebb képzeltelek.
A csendben is téged hallottalak,
az üres szobákban is neked helyet hagytam.
Azt hittem, az ember addig vár,
amíg egyszer megérkezik, akit annyira várt.
Én vártam, napokat.
Heteket, talán egész évszakokat.
Vártam egy üzenetre, egy pillanatra,
ami talán mindent megváltoztatott volna.
De közben észre sem vettem,
hogy az életem lassan elment mellettem.
Én pedig még mindig ugyanott álltam,
haragosan, búval bánattal.
Ugyanazzal a névvel a szívemben.
Talán ez a legfurcsább az egészben.
Mert régen azt hittem, akkor gyógyulok meg,
ha egyszer majd nem szeretlek.
Most már tudom, hogy nem kell fontosnak lenned ahhoz,
hogy elengedjelek.
Elég, ha végre magamat választom.
S többé nem azt, aki magamra hagyott.
Nem törlöm ki az emlékeidet.