Ahol most a csend lakik
Azóta másképp ébred minden reggel,
a csend ül mellém néma könnyekkel,
a szívem kérdez, de senki sem felel,
mert téged keres minden gondolatom ezerrel.
Hiányzik a hangod, hiányzik a szavad,
hiányzik az ölelés, amely mindig megmarad,
hiába nyújtanám feléd a karomat,
csak az emlék őrzi tovább minden mozdulatodat.
Van bennem egy seb, mit az idő sem fed,
egy láthatatlan fájdalom, mely mindig velem lehet,
mosolyt rajzolok, hogy ne kérdezze senki, mi lett,
de a szívem mélyén még mindig fáj, hogy elmentél.
Éjszakánként nézem a csillagos eget,
és keresem közöttük régi fényedet,
talán egy csillag őrzi most a lényedet,
s onnan vigyázod csendben az én életemet.
Bárcsak még egyszer hallhatnám a hangodat,
bárcsak még egyszer megfoghatnám a karodat,
bárcsak még egyszer kimondhatnám a szavakat,
hogy mennyire szeretlek, s mennyire hiányzol nekem, halljad.
A házban minden tárgy rólad mesél,
egy régi emlék újra hozzád kísér,
a csend a szobák mélyén utánad beszél,
s én érzem, hogy a hiányod bennem örökké él.
Nem múlik el a fájdalom néhány évvel,
nem törli ki emlékedet semmilyen széllel,
mert amit egy apa ad, azt nem viszi el az éjjel,
a szereteted itt marad minden dobbanó szívveréssel.
És ha egyszer majd könnyebb lesz a fájdalom,
akkor is te leszel minden szép gondolatom,
a hiányod elkísér minden egyes napomon,
s amíg dobban a szívem,
Apa szeretlek nagyon. 🖤