Versek

Összes megtekintés: 22 

Természetellenes

Csoda a jelen – mégis, akár egy kerettelen óda,
Nincs már falu, se tanya, s a vidék is az eget karcolja,
Szárnyas járműveken száguldó lények keze a semmit markolja,
Házak sora egymást éri, de mi egykor ház volt, most palota,
Fellegvár, sőt: zord erőd, mi robothadnak acélkaloda,
Igény, s szükséglet mit se számít, másolat mindenki otthona.

A kisváros akár az egykori főváros, s a csendes környék, metropolisz,
És a főváros, egyenesen ország, mindent magába nyelő szörnyeteg,
Hol eltűnni képtelen gondolat, ám egy pillantás alatt elnyel a rengeteg,
A dolgát mindenki pontosan tudja, végezetlenül a kényszerfeladatok nem maradnak,
Tömegáradat, lebegő busz, repülő villamos, szükség szerint pontosan haladnak,
Ám a szív, lélek s értelem tehetetlenül e végzetes áradatba fulladnak.

Nincs menekvés, mindenhova elér a gondolatrendőrség keze,
Az álmokat egy gombnyomással tetszés szerint igazítják,
Negatív érzéseiket mindenféle színes bogyókba oltják,
Agressziójukat legálisnak minősített gázolásokba fojtják,
De a mélázó boldogságot veszélyes eszköznek tartják,
S a tudásforrást gyilkos eszköznek gyűlölettel kikiáltják.

Diktatúra az úr, a rendszer gúzsba köt,
Mi egykor szükség volt, mára félelembe fojtott ösztön,
S mi családias otthon, mára kitörhetetlen börtön,
Nincs kilátás, hiszen a rálátás semmis, akarat sincs,
Elég egy rossz mozdulat, megfontolatlan lépés, máris kattan a bilincs,
A féltve őrzött biztonságnál és rendnél nincs nagyobb kincs.

Teljes kontroll a közbiztonság közérdeke,
Köztudott, ki kicsit is kételkedik,
Annak hely ily társadalomban nem adatik;
Kimondott szavak immár tettek súlyosságával bírnak,
Nem jelenthet sok jót, ha valaha is a telefonhoz hívnak,
Aki kicsit is józan rég felhagyott keresésével a kiútnak.

Jobb híján az agyatlan, agyfosztott s tompított egyaránt dolgoznak,
Munkába ölni a létfeszültség letargiáját kizárólagos kötelesség,
Aki pedig az előírásra fittyet hányna, eszébe juthat, végzetes a költség,
Tenni kell, mit a rendszer kiszab, azt végezni tudhatóan tiszteletreméltó,
Életével és javaival fizet minden meggondolatlan bitorló,
Alig akad már józanul is részeg, esélytelenül is eltökélt ellenálló.

Televízió fal minden szoba fali dísze,
A műremek szórólapok foganatja,
Az okkeresés a civilizáció daganata,
Az örök vita, az ember szabad akarata,
Most már egyértelmű a hatalom álláspontja,
Minden szempárban ott olvasható határozata.

Fő a nyíltság, semmit se rejtegethet, ki mindig őszinte;
Ő is ezt hitte, a mindenkori szomszéd, de félreértelmezte –
Először a szolgaság szükségeltetik, s csak mikor megértette
Ennek védelmező jóvoltát, akkor élhet nyugodtan a polgár,
Ám a szabadság túlértékelt, csak ki hűen szolgál
Értheti meg, a rend fenntartásával mily büszkeség jár.

Füst száll fel a szabadból,
Forrón lángol a félelem,
S olvad hamuvá az értelem,
Ellenálló tűzvészben vész el süketen,
Hisz a nézősereg teljesen szenvtelen,
Nyájszellem iránytűje mutatja: mindenki szívtelen.

Bálestekre, színházakba, telt termekbe sietnek,
De mindenhol csak vérelszívó kedvtelésekre lelhetnek,
Nagy úr a vágyálom, ürességben teljességet nem sejthetnek,
Fel sem tett miértekre zord magasságokból törvénnyel felelnek,
A kötelesség, államszolgálat az első, munkából későre hazaérnek,
Kanapéra hanyatt fekve visszatekintővel emlékeikbe tekernek.

Ismétlés a büntetés, halálnál is rosszabb ítélet,
Hisz a rémálomcsapda elmúlásnál is végzetesebb csapás,
A mindennapos statuáló cirkusz abnormálisan autoritatív atrocitás,
Besúgóhálózat elől gondolatok elhullatott morzsái sem menekülhetnek,
S mint a száguldó erődben, nem azt kapnak a fenntartók, mit érdemelnek,
Minden mozdulatot figyel a nyolcvannégy szem, egy pillanat alatt bárhol ott teremnek.

Talán a felkelés a végső megoldás?
Törésvonalat teremtene a szerelmi lázadás?
Forradalmat szülhet a kietlen vidékre fordulás?
Pedig tudnivaló, nem ad békét az önvédelmi gyújtás,
A vágyak vadverme is csak tompult fejű félrehajlás,
S mivel arc- és hangvesztő ítélet érhet, bölcsebb az elfogadás.

Tovább forog a fogaskerék,
Csak egyetlen elszabadult csapágy,
Vészesen ösztöni ily oktalan vágy,
De kár e gigászi gépezetben nem keletkezhet,
Maradandó változást magányos motyogás nem éreztethet,
Néhány bizonytalan akarat szabad szellemiséget nem teremthet.

De egy napon talán, mikor jéghideg tűzeső gazdája
Tűnődve hazafelé sétálgat, s szokatlan az égre mered,
Egy gondtalan lányba botlik, s a kősziklából ismét víz ered,
Érzéknélküliség fekete lyuka elnyeli bár családját,
Ezáltal megérti lassacskán a létezés eltitkolt csodáját,
S egy napon talán meghallja a robotkor, belőle újjászületett tettre kész nemzedék moraját.

“Versek” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!