Nem ilyennek mondták a világot

Összes megtekintés: 35 

Nem ilyennek mondták a világot,
Mikor fáradt mosollyal az arcukon
Fölém hajoltak, és a fülembe súgtak
Lágy, meleg szavakat, halkan és kedvesen,
Gyengülő kezükkel kicsit cirógatva a hajam.
Azt mondták, hogy erdők vannak arra,
És kezükkel az ablak felé mutattak,
S hegyek amarra; tavak és folyók a távolban,
A kacskaringós út végén pedig kicsiny házak,
Ott, ahol a mező és az illatos akácok összeérnek.
A házak körül gyerekek, és magas, göcsörtös fák,
Amik alatt kutyák szaladgálnak csaholva,
Kilógó nyelvüket a friss fűszálakon végighúzva.

Szentjánosbogarakról meséltek, s félénk
Gyíkokról a fal tövében, ahol megreked
A hőség a tikkadt nyári napokon,
És a békéről, amit századévnyi szenvedés hozott.
Ilyenkor rendre megremegett a hangjuk,
Mintha valami fontos dologról lenne szó,
De ha rákérdeztem, csak a fejüket ingatták.
Azt mondták, hogy kicsi vagyok
Egy nagy világban, de majd egyszer én is
Nagy leszek, olyan, mint ők, s akkor
Talán én is megértem.

És lám, most már én is értem,
Igen, már tudom, hogy nem mondtak igazat.
Az a világ, amiről ők mindig meséltek,
Már nem létezik, ahogy béke sem létezett soha.
Mert füst terjeng a fák helyén, és műanyagcafatoktól
Felpuffadt tetemek hevernek a partokon.
Utolsó nyüszítéseiket nem hallja meg senki,
Csak girhes porontyaik, amik aztán kifacsarodva
Az enyhülést hozó elmúlásba szenderülnek.
Nem mondták, hogy az élet egyszer véget ér,
S a halál döbbent csendje
Utat talál a zajban, abba a kis házba, ott a fák mögött.
Nem mondták, hogy az idő semmit sem ad,
Csak elvesz, és nem mondták azt sem, hogy merre nézzek
A végtelenben, ha újra őket akarom látni,
Ahogy a réten át lépkednek a fáradt fény felé,
A felhők alatt,
A falvak határában,
Ahol megannyi vadvirág nő.

Szólj hozzá!