Az én kis katicám

Összes megtekintés: 42 

Közeli messzeségbe száműzettem jómagam,
Holott erősen, minden porcikámmal tiltakoztam.
Lelkem komoly hadakat vívott meg,
De testem aratott végső győzelmet.

S most itt fekszem egyedül,
A szorító fájdalom belül nem enyhül.
Csupasz falak néznek vissza rám,
A levegő részecskéit tölti ki a magány.

A színek is fakók, mintha szomorkásak lennének,
Két csiga a falom; ugyan csak mennének.
De ők is, én is be vagyok zárva,
Távol az otthontól, a melegségre vágyva.

A tehetetlenség szorító markába kerültem,
Lekötözött, s menekvésre lehetőség nincsen.
Az idő hurka szoros csomót kötött kezeimre,
S az eloldozással senki nem érkezik segítségemre.

Majd az ajtón egy kis reménysugár röpül be,
Mintha csak sietett volna megmentésemre.
Sérült kis katicabogár lett immár a társam,
Ki nem részesült a hétpettyes osztásban.

Biztosan fáj neki a helyzete,
De tehetetlen ő is ellene.
Biztatóan, biztonságot nyújtva néz rám,
Olyan csillogással szemében, akár csak az anyukám.

Az éj zajaitól ő nyújt most menedéket,
S velem jár felderíteni az ismeretleneket.
Kinéz velem az ablakon túli pici városra,
Melynek apró házai nagyobbnak tűnnek, mint valaha.

Hatalmas szakadék húzódik most előttem,
S nincs elég víz, hogy egyedül feltöltsem.
Ismeretlen arcok pillantanak néha rám,
AZ egyetlen menedékem az én kis katicám.

Szólj hozzá!