Öntudatra kelt vers

Összes megtekintés: 24 

Tintás kezű írom, szegényemnek
nagyon sajog hűvös, kopár szíve;
A Tél őszire csípte hajszálait,
s vele öregedett mosolyának íve.

Alkohollal ködösíti fáradt elméjét,
túl szürke neki már ez a valóság,
így még néha feltűnik egy-egy szín;
De így se múlik el a csalódottság.

Nincsen senki, ki meg tudná ölelni.
Nincsen hazája, csókja se bölcsője.
Ó, ha én átölelhetném! Ó bárcsak!
De nem vagyok több, csak egy műve.

Harcolni akarok érte, megistápolni;
De csak betűk sorozata vagyok én,
melyek mögött örök fájdalom rejlik.
Szörnyű nézni, ahogy élete elég.

Sír, sír s csak sír. Fájdalmas muzsika.
Ágy fedi el. Fedje! Fáj kis papírszívem,
hisz alkotómmal együtt megszakadok.
Csenddé lett minden. Élsz még életem?

Szólj hozzá!