Árnyjáték

Míg csendes tűnődésben, futó mosollyal
Ittam szavaid szerelmes szemekkel,
Érdes kezed, kezemen csüggött, éltünk a napokkal,
A kékülő jelennel.

Bolygók közt szállott sóhajunk az utcára,
Melyben reszketett és olvadt a rest idő,
S ha életemben gondoltam a halálra,
Akkor reméltem, hogy soha el nem jő.

Nem tudtam, hogy agyam zeg-zugos talajába
Hogyan vájtál árkot egymagad?
És a virág mit ültettél a hulló magányba,
Örökké nyílik, s örökké megmarad?

Forog az éjjel a mi nappalunk.
Csak derengünk a világ peremén,
S az egyetlen bánatunk,
Hogy e tökéletlen szerelmet szeretnénk.

Angyalok vagyunk, vagy Árnyak?
Magam sem tudom…
Csak összebújó angyalszárnyak,
Közé a szivárványt bújtatom.

De a fekete minden gyűlölt árnyalata
Bennünk van, és így remélünk ketten,
sorsunk pecsétje lesz lelkünk bánata,
Hogy nincs íly csúf lélek, mely szeretne szebben.

Szólj hozzá!