Infravörösben nem látok, mégis
olyannak tűnt a felkelő nap, és az ég is
haragosnak látszott.
A távolság megmerevítette a képet
és a tájban ragadt apró évek
vérbe mártott
arany edényeknek tűntek.
Zenét képzelek a táj mellé
utólag, de hangot sosem.
A napkorong és a város olyan oximoron,
amit nem értek meg.
A horizontot ellepő szürke felleg és a gázok
egyvelege szétválasztja a kettőt,
így már nem is a háztetők
felett-derengenek fel azok a kármin-
akármik. Árnyalatok, lámpa-
kadmium sárga. Áthatóló ezüst-
szürke házak tárva.
Beleolvadnak a tájba.
Merev fegyelemmel vegyes
emberemlékezet óta álló házak és a nap.
Budapesten a Gellért-hegyről bambulok
bele és bele is vágódom hanyatt.
De amíg zuhanok még sejtem a Dunát
a zöldjét nem érő vörös hullát
és látom önmagam amint végre befestem
azzal a méreg-véres habosodó testem
csobbanásával a présben.
És akkor végre összeérnek.
Nem lesz vér és nem lesz a szín,
nem leszek én és nem lesz a kín.
Nem szürke és nem a házak,
nem omlanak vörös mázak.
Nem folyik rá és nem folyik ki,
az ébredést nem kell majd érteni.
Nem lesz álló és nem lesz merev,
nem a füstben búvó hegyek
szegélyezik majd életem,
ha neked adom azt a reggelt – ezt az estét,
te meg a napkorongot én nekem.
Ortótlan nagy téglafal és fa sor –
jön a városon át, lohol-liheg,
reszketéssel terhes hideg-
ultramarin színben csontomig hatol.
És ott marad majd korom helye,
széfestéssel terhes szeme:
elmaszatolt fénykép – fekete és ég kék,
lépcső felett hőkamerás énkép.