Hervadunk: már csupán az utolsó szirom
táplálja érként a kozmosz gyenge szívét.
Lüktet a város, s benne az összes izom
megfeszülve várja az ítélet hírét:
keresztülrohant rajtunk egy régi vonat,
mely az első ember óta csak erre vár,
mert azóta létezik bűn és kárhozat,
mióta a lélek a bolygó bőrén jár.
Most minden csendbe fúl és karját kitárja,
elámul, hogy tükrében önmagát látja.
Álmot alszik, szeme ide-oda rándul,
mint villanykörtében perzselődő bogár,
igaznak hiszi azt, ami elétárul,
mert itt óceánná duzzad a vér s mocsár.
Ne jöjj még, pirkadat! Ne oltsd ki békéjét,
mely arcán pihen az izzó ráncok felett,
hadd ringassam őt! Én majd kitöltöm fényét
a romlott világ kapzsi sugara helyett.
Mit elveszít, szívének csak az a drága,
amilyen a gyökér, olyan a virága.
Most kész anyagból oszlunk újra sejtekké,
a szűk tér az idő hullámain úszik.
Mint villám és mennydörgés, válj velem eggyé:
ha az egyik megy, a másik vele múlik.
Saját sorsunk hóhéra bomlaszt részekre,
s a gyilkos mozdonyt is ember keze hajtja,
mert hogy az életnek vajon mi lényege,
azt már rég egy másik eszme szerint vallja.
Csak egy a pásztor, de követi a nyája,
ahogyan a levél, úgy rohad a fája.
Szökj el velem, s én új világot teremtek,
kastély leszel a zöldellő dombok között.
Hagyjuk el ezt a bűnös földet, hol hemzseg
a közöny s álszentség minden függöny mögött!
Lassan felsóhajtasz, mint hó alól a fű,
de ne nézz hátra! Kezed szívemre tedd!
Talán a múlt emléke idővel kihűl,
ám ami fájt, azt soha, soha ne feledd!
Ha nem látsz társat, csak ismerős idegent,
tudd, hogy fakó árnyak közt Nap süt idebent.