Kozmoszkeringő

Nap

Csak lopott parázs a testem kozmosza,
pár évtizedre kölcsönkapott otthon.
Ha világát a Nap vénámba fonja,
egy percre a valóságot leoltom
bőrömről, mely messzi füstöt lélegzik
abból a lángból, mit most én is látok.
Sugarán egy vénült emlékem feslik,
hol gyermekként tarka lepkékkel játszok.
Tudtam, mindörökké nem maradhatok
gazdátlan lélek a galaxis nyakán,
s a hűs anyagban körül már nem ragyog
a Fény e zord ismeretlenség taván.
Láncra verve, de soha szabadabban
az igaz börtön itt rejlik magamban.

Merkúr

Az igaz börtön itt rejlik magamban,
már nem kutatok a világban hibát.
Tudom, e körforgásban nincs hatalmam,
sosem fejtem meg létem igaz titkát.
A térben utazva csillagot láttam,
mit talpig borított a korom s harag,
most már tudom, mit mindig tudni vágytam,
az ember voltaképp szellem és anyag.
Szemeim lehunyva kívántam hármat:
érzelmet, eszméket s szelíd álmokat,
néztem, amint a világ belém árad,
s több ezer test közül nekem válogat.
Szívemet a Fény Napként beragyogta,
teremtőm lelkem okkal létrehozta.

Vénusz

Teremtőm lelkem okkal létrehozta,
életet adott, hol emberként érzek.
A szeretet gyengéden körülfonta
porszem-lényem, míg magként belém érett,
s megízleltem ezt az édes világot,
mely már az első perctől rabul ejtett.
Kert a létezés, hol bármely virágot
saját csokrodhoz bátran leszedheted.
Kezemben rózsa, hajamban liliom,
barátokat kaptam, és arany-családot.
Bársonyként érintett az összes szirom,
mely mosolyomon méz-keringőt táncolt.
A legszebb dalt a te szívednek adtam,
virágzó estben lila álmot kaptam.

Föld

Virágzó estben lila álmot kaptam,
hol koszorúba fonódik az elme.
A fogaskereket kattogni hagytam
egész nap új eszmékkel ölelkezve.
Tényekbe haraptam, valót kerestem
a világ kusza halmazrendszerében,
oly sok tudományt felfedeztem
Tesla, Pascal, Locke és Kepler nevében.
Értelmet ízlelve többet akartam,
sosem oltott ki csupán egy ismeret,
az űrre annyi szintézist aggattam,
amennyit pusztán földi ésszel lehet.
Oh, mennyi idegen kérdés van soron,
eltévedt mosoly tengődik arcomon.

Hold

Eltévedt mosoly tengődik arcomon,
hit a takaróm és remény a párnám.
Álmodban a Nap kisüt az alkonyon,
alhatsz felhőkön vagy Tejút járdáján.
Két kezemmel el sohasem érhetem,
sehol sincs valóság, s mégis mindenütt.
Itt kivirágzik újra az életem,
s elúszunk ismét csillagokkal együtt.
Hallom a színeket, hangokat látok,
türkiz ének száll, és pasztell szerelmek.
Bárkivé akarok, azzá válhatok,
a világon minden szép a szememnek.
Kín és gyötrelem örökre elmentek,
magamnak most új világot teremtek.

Csillagok I.

Magamnak most új világot teremtek,
mondjátok, csillagok, mitévő legyek?
Hallatszik hangomon, folyvást remegek,
megülték fejem a gondolathegyek.
Vajon válasszam a lélek játszmáját,
s hagyjam, hogy érzelmek lepjenek,
vagy engedjem a tudás áramlását
elmémbe, mivel hatalmat is nyerek?
A harmadik, talán leginkább édes
élményemet az álmoktól kaptam,
de illúzió csupán, s ez is véges,
mint az idő, amit döntésre hagytam.
Kérdem, csillagom, melyik igaz sorsom?
Egész jövőm a te kezedbe dobom.

Mars

Egész jövőm a te kezedbe dobom,
szerelmem bíbor volt azon az éjen.
Melletted folyton mosoly ült arcomon,
beléd remegett minden apró részem,
s vártam, mikor érint először kezed
melege, mikor fonsz erős karodba,
még hány percet tölthetek itt el veled,
míg odaveszünk a zord középpontba.
Vakként éltem így, lelkedet kutattam
többi virág közt, mely kertemben nyílott,
de tövisedbe mohón belemartam,
s fájdalma mélyen szívembe hasított.
Sokat éreztem, viszont nem szerettek,
most látszik mind igazán végtelennek.

Jupiter

Most látszik mind igazán végtelennek,
tudás szikrája pislákol szememben.
Hittem, az elme császárává leszek,
s olyasmi tömörül majd fejemben,
mit a galaxisban csak én ismerek,
s meglátom, amit mindenki kutatott,
hogy nincsenek bálványok, sem istenek,
félelmed ábránddal végig becsapott.
Egy életbe telt, mire rádöbbentem,
hibáztam s igazán semmit sem tudtam,
túl nagyra nőtt az emberi gát bennem,
eszméket kértem, s most mégis elbuktam.
Talán Isten is igaz, csak nem nekem,
hitem a világban sohasem leltem.

Szaturnusz

Hitem a világban sohasem leltem,
végső reményem az álmok országa,
hol a múltamban leginkább elvesztem,
s elámított a tiszta szabadsága.
Látomást szőttem, tarkát és édeset,
nem szenvedtem hiányt, sosem csalódtam,
de nem éltem valós, derűs életet,
s a mennyei idillt hamar meguntam.
Minek a vágy, ha el sohasem érem,
s csupán képzelt társakat szerethetek?
Mint a megkésett hó egy téli éjen,
az édennek örökre véget vetek.
A mámor kezemből lassan kicsúszik,
minden pillantás az éterig nyúlik.

Csillagok II.

Minden pillantás az éterig nyúlik,
a választ, csillagok, tőletek várom.
A remény szívemből lassan kibújik,
megoldást e Földön többé nem látom.
Csalódtam az egész emberi létben,
szerelembe estem, de ő elhagyott,
nem találtam békét az ép elmében,
s álmok földje is aljasan becsapott.
A tág kozmoszba újra visszavágyom,
Nap fénye legyen ismét anyaméhem,
s ha létem okát végre megtalálom,
hangom semmi sem tartja többé féken.
Drága csillagok, segítsetek nekem,
öröm pillangói szálljanak velem.

Uránusz

Öröm pillangói szálljanak velem,
most már az örök Fény felé szaladok.
Utamon angyalok fogják majd kezem,
nem vágyom máshová, velük maradok.
Ezer évet vártam, választ nem kaptam,
a Nagyszellem rólam letette kezét.
Minden életen csupán átrohantam,
nem kötöztem be a haldokló sebét,
nem adtam kenyeret a torz szegénynek,
nem öleltem át az árvát, ha fázott.
Igaz szerelmeknek vetettem véget,
a félelem velem s velük is játszott.
Emberi létem halál felé kúszik,
testemből a lélek lassan kibújik.

Neptunusz

Testemből a lélek lassan kibújik,
s bár nem akarok, mégis visszatérek
e halandó világba, mely nem múlik.
Vonzott az öröklét, s most tőle félek.
Mindig más anyag öleli át szívem,
voltam szép, gyönyörű s maga a csoda,
senki sem látja, hogy nincs többé színem,
mely boldogságtól Napként beragyogna.
Zúg a fogaskerék, s nem hagy békében,
százszor meghaltam, mégis engem akar,
elvesztem a céltalanság fényében,
s a kín láza már lassan összezavar.
Pusztán átugrom az összes életet,
csillagok serege mázol éjeket.

Csillagok III.

Csillagok serege mázol éjeket:
Küzdj, lélek! Küzdj vagy örökre itt ragadsz!
Nem számít, a múltban mi történt veled,
még válhatsz bárkivé, akivé akarsz.
Több ezer esélyt sínek közé dobtál,
egyetlen csalódás vezette utad,
ne siránkozz, amiért gyenge voltál,
és léted lényegét sohasem tudtad.
Nem adjuk kezedbe a válasz báját,
jöjj rá magad, hogy boldoggá mi tehet,
láttad a világ legsötétebb árnyát,
most vesd le gátlásod, mosd le félelmed.
Béke és csend követ minden életet,
álmodjunk együtt valami édeset.

Tejút

Álmodjunk együtt valami édeset,
már nem kutatok hibát a rendszerben.
Megtalálom a valódi énemet,
bármennyi hóba vagy évbe is teljen,
és nem járok táncot hamis eszmékkel,
többé nem lopok rózsát más kertjéből,
együtt élek az összes múlt-emlékkel,
s fényt építek a legsötétebb éjből.
Hosszú még az ösvény, de látom a célt,
újraírom az egész történetet,
s ha elérem, miről mindenki beszélt,
meg fogom szeretni saját lényemet.
Lelkemnek a menny igazi otthona,
csak lopott parázs a testem kozmosza.

Kozmosz

Csak lopott parázs a testem kozmosza,
az igaz börtön itt rejlik magamban.
Teremtőm lelkem okkal létrehozta,
virágzó estben lila álmot kaptam.
Eltévedt mosoly tengődik arcomon,
magamnak most új világot teremtek.
Egész jövőm a te kezedbe dobom,
most látszik mind igazán végtelennek.
Hitem a világban sohasem leltem,
minden pillantás az éterig nyúlik.
Öröm pillangói szálljanak velem,
testemből a lélek lassan kibújik.
Csillagok serege mázol éjeket,
álmodjunk együtt valami édeset.