Besettenkedett az éjjeli Csönd
Szürkéllő hangtalansággal hozzám,
És megpihent, mint egy méla vándor,
Az ágyam homályba vesző sarkán.
Még messze földön járt a pirkadat,
De elkopott már a sötét leple.
Így a terpeszkedő ürességben
A bujdosó Csönd otthonát lelte.
Ahogy telt a végtelen éjszaka,
Lassan ében pehely-szárnyra kapott.
És én ámulva figyeltem felszállni
Az alig ismert néma dalnokot.
Mint gazdát vesztett kósza gondolat,
Mélázva libbent körül szobámban.
Hosszú percekig gyönyörködtetett,
Mert oly valódi volt, oly hibátlan.
Sokáig szálldoshatott volna még,
Ő volt a jelen, múló pillanat,
De felébredt egy zümmögő bogár
S a Csöndből velem foszlány se maradt.