És nem fogsz félni így egyedül? – kérdezed.
De én csak megrántom a vállamat és apró mosolyra húzva a szám csak ennyit felelek:
Már felnőttem!
Miközben belül rettegve várom a rám nehezedő sötétséget.
Maradj erős, mantrázom magamnak.
Majd elmennek és én befészkelek a sarokba.
Már felnőttem.
Újra egyedül találom magam ebben a kacsalábon forgó… otthonban?
Már nem kérdezel semmit mielőtt elmész.
Én mosolyogva integetek az ablakon kifele,
Vajon felnőttem!?
A nap kezdi visszahúzni sugarait és a sötétség fátyolként hullik alá,
Ebben a pillanatban lágyan megrezzen a telefon a kezemben.
S már tudom…
Nem félsz így egyedül? – érkezik az üzenet.
Már felnőttem. – válaszolom rutinosan.
Másnap csak ketten maradunk.
Élvezem, hogy a sötétség üvegburaként zuhan rám a csendben.
Hallgatom a zongora és a dob együttes játékát,
Mélyen szívom magamba a cigaretta égető ízét
És lassan füstfelhőbe borítom a szoba minden zugát.
Felnőttem.
Már nem fülsüketítő a csend.
Csak lágyan körbeölel.
Elringat két kezében,
S többé nem ébreszt fel.