Szellő suhog,
Ősz lombja száll,
Vándorló éjben
Csillagok szánja jár.
Csönd ölel át,
Sötét takaró,
Éjféli csendben
Álmodik a táj, sivár.
Fáradt szívünk,
Mint a hold sugara,
Éji csendben
Minden elszáll már.
Árnyék ölel,
Csend borul rám,
Végzet szárnyán
Repül át az álom.
Fájdalom csendül,
Éj fekete szirma,
A halál halk szavával
Szívünk elpihen.
Vándor lélek
Messzi utakon jár,
Életünk vége
Egy ismeretlen táj.
Sötét folyóban
Csillagok tükröződnek,
Halál hajnalán
Új út kezd kibontakozni.
Árnyak szólítanak,
Múlt emléke szelíd szellője,
De a jövő rejtelme,
Mint homályos köd, előttünk áll.
Szívünk utolsó dobbanás,
Hang nélkül halk szavak,
A végtelenbe simulva
Átlépünk a lét határán.
És a csillagok közt
Vég nélküli utazás,
A halál csendjében
Minden elveszett fájdalom és lánc.
Bár elhagyjuk ezt a testet,
Lelkünk szárnyra kap,
A halál csak átmenet,
Az örök élet kapujába.