Félek már ugranék a halálba,
Nincs senkim, nem vagyok már családtag,
Ölelnek, tolnak, taszítanak,
Fekete karikák a szemem alatt.
Ülök a padon, felettem kopasz fa,
Tavaszodik, de én a télbe ragadtam,
Sétálhat előttem angyal,
Úgyis csak az ördögöt látom a napban.
Égnek a szemeim, de könnyem nem folyhat,
Az érzéseim mindig titkoltam,
S mikor mi fáj elmondtam,
Senki nem figyelt, elhagytak.
Elfekszem, fáradt vagyok,
Nincs már semmi mi körbe ragyog,
Fázok, de melegít a kényszerzubbony,
S lassan görcsös árnyékké válok.
És ki leül e padra az ördög szállja meg,
Levegőért kapkodva ájulnak el,
Fél tőlem ember, állat és a fény,
Lehet, hogy Isten is csak remél.
Kedves László!
Köszönöm kedves szavait!
Kedves Marci!
Köszönöm szépen! Igazán jól esnek szavaid.
Kedves, úgy tűnik kortárs Csenge barátom! Szép és tiszta írás, pontos, ahogy egy jó sebész operál. Fura, de nem fáj, – pedig kellene. gratu !!
Kedves Csenge! Nagy lelki mélységeket, így a fájdalmat is finoman átélő és versbe szublimáló sorok, amelyen kissé rejtetten, de azért átsugárzik a reménység és a tisztaság! Vigyázz rá! Szívből gratulálok a vershez! Barátsággal: Marci