Az ördög zsoldosa

Félek már ugranék a halálba,
Nincs senkim, nem vagyok már családtag,
Ölelnek, tolnak, taszítanak,
Fekete karikák a szemem alatt.

Ülök a padon, felettem kopasz fa,
Tavaszodik, de én a télbe ragadtam,
Sétálhat előttem angyal,
Úgyis csak az ördögöt látom a napban.

Égnek a szemeim, de könnyem nem folyhat,
Az érzéseim mindig titkoltam,
S mikor mi fáj elmondtam,
Senki nem figyelt, elhagytak.

Elfekszem, fáradt vagyok,
Nincs már semmi mi körbe ragyog,
Fázok, de melegít a kényszerzubbony,
S lassan görcsös árnyékké válok.

És ki leül e padra az ördög szállja meg,
Levegőért kapkodva ájulnak el,
Fél tőlem ember, állat és a fény,
Lehet, hogy Isten is csak remél.

“Az ördög zsoldosa” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves, úgy tűnik kortárs Csenge barátom! Szép és tiszta írás, pontos, ahogy egy jó sebész operál. Fura, de nem fáj, – pedig kellene. gratu !!

  2. Kedves Csenge! Nagy lelki mélységeket, így a fájdalmat is finoman átélő és versbe szublimáló sorok, amelyen kissé rejtetten, de azért átsugárzik a reménység és a tisztaság! Vigyázz rá! Szívből gratulálok a vershez! Barátsággal: Marci

Szólj hozzá!