Volt egyszer egy kedves süni,
levél alatt éldegélt.
Orra piros, szeme barna,
tüskéi meg szerteszét.
Ott lakott az erdő mélyén,
kicsit félős volt szegény,
egyet zizzent a falevél,
már nem is volt nagylegény.
Napközben a tüskék alá
bújdogálva féldegélt,
éjjel indult eledelért
s 5 perc múlva visszatért.
Nem jó ez így! – gondolta,
mert unom ezt az életet,
mindig csak a menekülés,
félés és a rémület.
Szeretném, ha találkoznék
másokkal is könnyedén
s az életben a szépség-jóság
áradhatna már felém.
A tüskék ott a hátamon
csak azért vannak, védjenek,
de ha mindig elbújok, úgy
barátkozni sem lehet.
Ezért aztán úgy döntött,
hogy inkább változtat ezen,
a tüskék alól kibújik,
és túllép a félelmeken.
Mi van, hogyha a világban
mégsem bánt mindenki?
Mi van, hogyha mégis lehet
engem is szeretni?
Eltervezte minden napra,
hogyan kéne csinálni,
mások között napról napra
mindég bátrabban járni.
Először is hallgatni a fákat
és nem félni,
hogy az ágak agyoncsapják,
csak levéltáncot nézni.
Azután meg felköszönni
az égre a madárnak,
mosolyogni felhőre,
inteni kutyának.
Mégazután üdvözölni,
azt, aki jön arra,
kidugni a pofikáját,
kérdezni: – Hogy van ma?
Napról napra jobb kedve lett,
ahogyan így csinálta,
egyre kevesebbet bújt már el,
vissza saját magába.
Kinyílott a világ,
volt már kikhez szólni,
mennyivel szebb így az élet!
– jó volt hozzászokni.
Egy szép napon meg arra ébredt,
már nem kell hegyes tüske,
nem kell félni a világtól
– erős ő és büszke!