Valahol a végtelenben,
Meseország közepében,
annak is a legmélyében,
a rengeteg erdejében,
odalenn a hárs tövében
éldegélt egy fura vén pók,
kinek neve Pók Palmer volt.
Fura pók volt, az bizonyos,
lábaiból épp kilenc volt.
Szorgoskodott éjjel-nappal,
pókfonalát szőtte-fonta:
egyet simán, fordítottan,
egymás mellé csavarintva.
Kettőt egybe, hármat simán,
láncszemébe bogyómintát.
Hálószemet szaporított,
vagy ha kellet, elfogyasztott.
Kilenc lábbal serénykedett,
kedvére tett mindenkinek:
csomózott ő rongyszőnyeget,
fülönfüggőt a legyeknek,
tüllszoknyát a verebeknek,
kalapot a denevérnek,
sítalpat a vén csigának,
ugrócipőt a békáknak,
napernyőt a kék bálnának,
pikkelybundát a fókáknak.
Tó vizére hullámfüggönyt,
dombhátakra virágkendőt,
kerítésre csipkehálót,
kéményfüstre gyermekálmot,
falevélre vágyálmokat,
mezőszélre pántlikákat,
szél szárnyára madártollat,
napsugárra örömkönnyet,
hold fényére álomképet
felhőkékre tengervizet.
Valahol a messzeségben,
a vándorló kósza szelek,
hírét vitték szerte-széjjel,
hogy az öreg hárs tövében
éldegél egy kilenclábú,
szövögető fura vén pók,
becses neve: Pók Palmer úr!
2024.