A kis fenyőfa

A kis fenyőfa

A
kis
fa
csak
állt
fent a
domb ölén,
s kíváncsian
leste, mit csinálnak
a bácsik, kezükben a
berregő
masinákkal?
A vegyes-erdő fái
sírtak, és zokogtak, mikor
fáradt testükbe belemartak a lánc-
fűrészek fogai. Csak a kis fenyő nem
nyugtalankodott, mivel tudta: az ő kivágott
testére
gyermekek várnak, hogy
őt feldíszítve örömöt szerezzen
nekik, és családjaiknak karácsonyra. Ezért
nemcsak, hogy nem félt, inkább boldog volt, hogy
lassan haló testével még sok-sok apróság szívét melengetheti.
Az
ünnep
elmúltával kukás kocsik jöttek, hogy kiszáradt testüket
a városi hőerőműbe, vagy a komposztáló telepre szállítsák.
A kis fenyőt az utolsó száraz tűleveléig átjárta ismét a kellemes
bizsergés, hogy ő bizony nem haszontalan szemét, hanem értékes
anyag, amire az embereknek még mindig szükségük van. Azon sem
búsult, hogy végérvényesen vége az életének, hiszen kivágott helye
környékén, az ősszel lehullott tobozokból tavasszal újra ki fognak nőni
kicsinyei az avarból, akik majd megnőve és megerősödve éppen ilyen örömöt
fognak szerezni másoknak. S ezzel a megnyugtató gondolattal adta át testét az
erő-
mű-
nek.