Versem.:
Egy toll, amit MÁRCIUS-nak hívtak
Zoltán és Március jó barátok voltak,
minden nap rajzoltak.
Március az iskola táskában egy
tolltartóban lakott.
Zoltán elővette Márciust,s
helyesírást tanultak,majd
jött a számtan óra,s Március
kivont meg össze adott.
Annyi fehér lapot teleírtak,
de Március legjobban a rajz órát
szerette, ekkor biciklit rajzolt ,
meg fát s hegyeket.
Március tudta,a költészet világnapja
éppen az ő nevében lapul,
Zoltán pedig olyan ügyes volt,
mert szívét ez ejtette rabul.
Márciussal olyan szép verseket
írtak,amennyit csak bírtak!
Egyszer aztán félkiáltott Március,
jaj, elfogyott a tintám!
Hiába írt,üres marad a lap.
Zoltán ezt látta,s új tinta patront
hozott, Március ekkor már mosolygott,
s szívet rajzolt a fehér lapra!
Egyszer aztán Zoltán, kirándulni
indult,s Március tintája kicsordult,
ne sírj Március, viszlek magammal,
mondta a kisfiú.
Egy fenyves erdős részen,a Mátrában,
ott lapult ő Zoltán hátizsákjában,
s amikor Márciust a kisfiú elővette,
együtt egy csodás erdei mesét írtak!
Otthon,este, Zoltán és Március
anyának olvasták fel a mesét,
ekkor könny lepte el, anya szemét.
Ügyes vagy kisfiam,szólt anya!
Zoltán meséje arról szólt, hogy
pihe puha sütemény kísérte őket
a kiránduláson, amit anyukája sütött,
s e finom íz, oda varázsolta őt is!
Március látta,a kisfiú már nagyon
álmos,s ekkor a tolltartóba vissza
mászott, magára húzta a cipzárt,
s a ceruza mellett ő is elaludt!