Egy talán ismert történet, rímekbe szedve.
Volt egy öreg tanár, égben lakik lelke.
Esélyt nem vett volna el a diákjától.
Ő tanítványait ekképpen nevelte:
Rég kihalt ez érzés a mai világból.
Egyszer egy tanuló (bár én is lehettem)
mit meg nem kaphatott padtársánál látta.
Óvatosan saját táskájába tette,
ne lássa meg senki, izzadva, vigyázva.
Kiderült a lopás, s a tanítás végén,
bölcs pedagógusunk osztályt visszahívta.
Szomorú ránc jelent meg az arca szélén,
egy pár szót intézett nebulókhoz, bízva.
-Kérem, bárki tette, javítsa hibáját.
Azt mit akkor elvett szolgáltassa vissza!
Felejtse el eltett tiltott tárgyra vágyát,
hisz ledőlhet akár mily’ erős egy szikla.-
Kis tolvaj nem merte elvállalni tettét.
Az öreg tanító, még egy esélyt nyújtva:
-Kit asztalhoz hívok, ürítse ki zsebét!
Azt kérem szemetek közben legyen csukva.-
Így került elé az, mi szégyenben termett,
valaki zsebéből, bár csupán ő látta,
Sok év telt azóta, következmény nem lett.
e cselekmény hatott az egész osztályra.
Diákokból lett sok tisztességes felnőtt,
a megtévedt srácból becsületes férfi.
Megalázással boldogabb világ nem jön.
Történetem talán korosztályom érti.
2024.08.08.