az ember akár a fák minden szélrohammal kevesebb
egy pici fuvallat s máris peregnek nyakamba a levelek
sóhajt a vén ősz deres szakállát reggelenként rázza
ködöt hideget sápadt napot ereget vele a világra
belőlem is hullanak kincseim távolodó napok
régi emléket illó perceket szeretetmorzsákat hagyok
lépteim nyomán buzgón szemezik totyogó galambok
nem zavarja őket botorkálva bár de még én is itt vagyok
potyog belőlem ész erő hű szív acélos akarat
foszlik a test múlékony ruhája holnapra semmi sem marad
kopik a lélek fénye ürül a szellem ládikája
kis tarisznyám egyre laposodik nő szemeim vak homálya
nézem magam az ösvény kezdetén ahogy távolodom
egyre kisebb a kanyarban lassan szertefoszlik az alakom
tűnődöm voltam-e tényleg vagy csak a köd játszi mása
vetítette árnyát egy pillanatra e világban a fákra