Emlékek között

Emlékek között.

Amíg emlékszel rám, az nem vigasz.
Az azt jelenti, hogy nem tudtál elfeledni egészen.
Hogy valami belőlem benned maradt, mint egy szálka a húsban, amit nem lehet kihúzni, csak együtt élni vele.

Azt jelenti, hogy néha ok nélkül is megállsz, és nem érted, mi hiányzik— csak érzed, hogy valami nincs a helyén a világban.
Én vagyok az. Egy félbehagyott mozdulatodban. Egy szóban, Egy csendben, ami túl sokáig marad.

Azt jelenti, hogy nem múltam el, csak szétszóródtam benned.
Ott vagyok, amikor nem tudsz aludni, amikor a sötét nem kívül van,
hanem mögötted, benned, — és nem tudod lekapcsolni.
Ott vagyok a levegőben, amit beszívsz, de nem tölt meg.

És ha újra találkozunk— nem lesz benne megváltás.
Nem rohansz majd felém. Nem lesz zene, nem lesz fény.
Csak egy pillanat, amikor felismered, hogy sosem engedtél el igazán. És az fájni fog. Nem kell majd szó. A hiány beszél helyettünk.

A lelkek nem vigasztalnak— emlékeztetnek. Arra, ami volt.
Arra, ami megszakadt. Arra, ami soha nem lett befejezve.

Azt jelenti, hogy halálom után sem szabadulsz tőlem. Nem a képeken élek tovább. Azok elhalványulnak. Hanem benned—
a legcsendesebb helyeken, ahová még te sem nézel szívesen.
Ott maradok, ahol a fény már nem ér el. És amikor hozzám beszélsz— ne várj választ.

A szél nem én vagyok. A levelek zizegése sem.
Az éjszaka nem hoz vissza. Csak a saját hangodat hallod vissza, ahogy engem keres.

Amíg emlékszel rám, addig nem vagy szabad.
És én sem. …de talán egy napon, amikor már nem fáj kimondani a nevem, és nem törik meg benned a csend— akkor nem keresel többé. Csak őrzöl.

És abban a csendben először nem hiány leszek, hanem valami halk,
ami nem sebez. És akkor— egy pillanatra— szabad leszel.
Talán én is.

Böbke Lucas