Néma csend a szobámban, a fejemben hangzavar.
Csak a gondolataimban lévő illúzió az, ami felkavar.
Szinte érzem az ürességet néha magamban,
várok még valamire, vagy valakire minden hajnalban.
De nem jön… nem látom…
szemeimre mégsem jön álom.
Érzem, hogy a kétely hatalma eluralkodik rajtam,
csak néztem a tátongó ürességbe, és hagytam.
Lehunyom szemeimet, és egy tengerparton találom magamat.
A gyenge szellő simogatja hajamat.
Nyugodt, idill pillanatnak tűnik,
de a marcangoló hiány akkor sem szűnik.
Éget, megöl, felemészt.
A tenger hulláma lassan elemészt.
Mire várok? Vagy inkább kire?
A szívem olyan, mintha még mindig valamiben hinne.
Nézek előre, nézek oldalra.
Igazából már én sem tudom mire vágyok mostanra.
Nézem az ágyamat, mintha várnék valami csodára,
mintha lelkemnek lenne honvágya.
Hova vágyik ő? Miért, és kiért?
Mellettem a hűlt hely, azóta is kísért.
A hiány alakká formálódik mellettem,
csupán pár pillanat, de testemben nyugalom áradt szét, és én engedtem.
Azt hiszem sejtem, mi hiányzik.
A tenger vize ugyanúgy hullámzik.
Nézek a távolba, csend borítja be elmémet,
mintha vágyam egy része átformált volna egy emléket.