Piroslik az ereimben dobbanó vér,
kis pipacs cseppek a végtelen mezőn,
szép búzakalászt simít egy fáradt tenyér,
ahogy a nap fénye épp megpihen egy nőn.
Szőkesége az érett aranykalász most,
tágas rónán vágtató zabolátlan szél,
áldások hullnak a szép, magyar hazámra,
és dübörög, dorombol eremben a vér.
Világra vajúdott csecsemő az élet,
ringasd hát, neveld fel, öleld szép hazádat!
Gyermek a jövő itt, puha, apró léptek,
tündéri meséket álmodnak a házak.
A vágyak magasra, mindig égig érnek,
a hűséges csókokban összeér a fény.
A folyó kanyargó, fehér színű habja
az anyám fáradt karján megkelő kenyér.
Zöldell a mező, és remény nyílik benne,
anyaföld öléből kis bimbót bont a nap,
mintha csak millió fénysugara lenne
a nyújtózó mezőkön színek bomlanak.
Lobog a zászlónk, az összes magyar lelke.
Benne ég a piros, a fehér és a zöld!
Itt áldott gyermekdalt ringat el a bölcső,
és ha egyszer elmész majd, betakar e föld!
2026.04.12.