A plafonon egy árnyék oson,
S a gondolatom újra rám talál.
Az, mit rég elfeledtem már,
Most szorítja mellkasom.
Csak mereven fekszem, mint a kő,
A gondolatom körbejárkál:
A csönd mögött valami bújkál.
De mozdulni nincs erő.
Lopakodva jönnek régmúlt hibák,
Csendben ülnek az ágyam szélén,
Súlyuk alatt hajlik a remény,
S én nem hagyom el nyomát.
A gondolat már nem is beszél,
Csak zúg, mint vér a fül mögött,
Testem él, de szívem törött,
S valami lassan kicserél.
A légzés lassan, mélyen fáj,
Mintha egy súly nehezedne rám,
Elfogy a tér, a fény is már,
Sötét van, minden homály.
Csend rám boruljon,
Hogy elfeledjem, mit ad a múlt,
S azt, mi oly rég szíven szúrt,
Lényem többé ne szorongjon.
Talán még vár rám valami szép,
Amiért mindez érdemes volt,
Valami, amiért szívem még dobog,
Hogy a sötétben is megleljem a fényt.