Jött a nyári nagy szűnidő,
Szabadság és sok pihenő,
De a bácsikám nem hagyott,
Azt mondta, hogy kiránduljunk.
Bucsecsben és Fogarasban,
Sulleren, Nagykőhavason,
Királykőn, Feketehalmon,
Hargitán és Retyezáton.
Néhanapján korán keltünk,
És vettük a hátizsákunk,
Meleg ruhánk és bakancsunk,
És nagyokat gyalogoltunk.
Busszal vagy éppen vonattal
Hegy közelébe utaztunk,
Aztán gyalog nekivágtunk,
Ösvényeken bandukoltunk.
Erdőt, legelőt megjártunk,
Hegyen-völgyön kirándultunk,
Elfáradtunk, megpihentünk,
És szépeket fényképeztünk.
Őzet, mókust, rókát, farkast,
Borzt, menyétet, medvét, szarvast,
Zergét, hiúzt és vaddisznót,
Ölyvet, sólymot, fakopáncsot.
Mikor a csúcsra fölértünk,
Mindig félórát pihentünk,
Aztán egy jót ebédeltünk,
Majd visszafelé eredtünk.
Vagy gerincen végigmentünk,
Jobbra-balra nézelődtünk,
Nehogy-nehogy félrelépjünk
És a szakadékba essünk…
Szedtünk málnát és áfonyát,
Virágokat és friss sóskát,
Gombát és gyógynövényeket,
Vadszegfűt és százszorszépet.
Néha vízesést is láttunk,
Emberekkel találkoztunk,
Köszöntünk és beszélgettünk,
Szabályokat meg nem szegtük.
Néha esett vagy havazott,
Nap hét ágra sütött legott,
Köd, felhő, vihar, erős szél,
Langyos szellő, mind utolért.
Mikor a hegyről leértünk,
A lábánál megpihentünk,
Vonatra vagy buszra szálltunk,
És hamar hazataláltunk.
Otthon mindenkinek mondtuk,
Milyen nagyot kirándultunk!
Megpihentünk, mosakodtunk,
S mint a bunda: úgy aludtunk!
Dávid László,
Marosszentgyörgy,
2026. február 4.