Böbke Lucas – Amikor még fogtad a kezem
– Ne félj… itt vagyok.
igy mondtad mindig, halkan,
mintha a világ törvénye lenne,
nem csak egy anya ígérete.
Gyerekként nem értettem,
honnan van ennyi erőd.
hogy lehet, hogy amikor én sírtam,
te sosem törtél meg előttem.
– Ettél már? – kérdezted.
és ebben benne volt minden.
a gondoskodás, a féltés,
és az a kimondhatatlan szeretet,
amit az ember későn tanul meg felismerni.
Most már tudom,
nem voltál mindig erős.
csak nem engedted, hogy lássam.
mert nekem biztonság kellett,
nem az igazság súlya.
És most…most, amikor már értem,
amit akkor még nem lehetett,
ha egyszer újra gyerek lehetnék,
nem kérnék mást csak még egyszer
fogjam a kezed…ugyanúgy, mint régen.