Hajnalt ölelő árnyék
simogatja homlokom.
Egy véget nem érő játék,
melyen gondolkodom.
S lám,
kigombolkozom. Ébredezik a Nap.
Szemed tükrében fénylőn ragyog,
s nekem nincs többé holnap,
remegő szám butaságot gagyog.
Bús pillád mélyet pislant,
a jelened virágharmatba búvik.
Az éjjel oly hamar elillant,
az én kedvesem hármat csuklik.
Hisz gondolatomat fertőzte meg,
nincs belőle menekvés.
Minden porcikám őérte remeg,
az éjjeli csillagok alatti fekvés.
S lám,
megremeg a kezem kezében.
Úgy érzem, örökre itt maradnék.
Szentjánosbogarak gyülekezetében
nem marad ez más, mint egy szálló emlék.
Egy fénylő, harmatos ajándék,
mit adhatott szívével nekem.
Egy véget nem érő játék,
melynek minden percét
élvezem.