A létezés peremén
A lépések csendesek, az érzések árvák.
Az űrben vagyok, s a földre nézek némán.
Csak az elfojtott gondolatok törnek fel szüntelen,
melyek oly régóta nyomasztják életem.
Megállt az idő, s csak lebegek némán,
megszűnt az ego,
s védtelenné vált a lélek
a csillagtalan égben..
A légüres térben keresem még önmagam,
hol csak a csend őrzi minden elfojtott szavam.
Nincs már kapaszkodó, csak árnyék és magány,
szívemben visszhangzik egy régi talány.
Ki vagyok én, s hová vezet az út,
mikor lelkem mélyén minden hang elnémult?
Talán csak átutazók vagyunk e földi létben,
s életünk több, mint egy rövid pillanat,
amely továbbhalad a lenyugvó nap fénye alatt.
Vándor lelkünk egy ismeretlen úton tovaszáll,
hol új remény gyúl a végtelen horizonton át.
Hiszem, hogy a csend mögött vár még egy világ,
ahol újra ölelhetünk minden régi csodát.
Hol az elveszített arcok ismét ránk találnak,
s a szeretett lelkek újra hazavárnak.
Mert semmi sem múlik el nyomtalanul,
csak átalakul, s a végtelenben tovább ragyog.
Csillagporként száll a lélek örök útján,
s ha egyszer véget ér e földi utazás,
talán egy új kezdet vár ránk, nem a búcsúzás.