Sötét felhő szélén ültem magányosan,
Néztem a világot lent, oly álmosan.
Féltem a zuhanástól, reszketett a testem,
Rám borult az ázott, szürke, bánatos este.
Sorsomat elkerülni többé nem tudtam,
Megindult alattam a felhő, s elbuktam.
Elengedtem ágát a fenti világnak,
Útnak indultam a mély, rideg zordságnak.
Zuhantam a sötétben, könnyem is hullott,
Sok vidám társam közt csak én búsultam ott.
Mért kell a földre le, miért kell vesznem,
Sárba taposott, hideg vízzé lennem?
Aztán egy ablaknak üvegén landoltam,
Bánatos hangon az éjnek daloltam.
Lassan csúsztam le az átlátszó síkon,
Könnyként merengtem a szürke titkon.
Végül a kert puha földje beivott,
Egy kicsi virág a kelyhével hívott.
Rájöttem ekkor, míg a mélybe süllyedtem:
Éltet adni jöttem, s a bánatom feledtem.