Néha még úgy érzem,
Valaki szeret,
Abból, ahogy a fáradt ég
Alatt kimondja a nevemet,
Vagy lopva rámnéz az elejtett
Szavak közt cinkosan,
Mintha csak kettőnk titka lenne,
Ahogy elmúló életeink
Egy pillanatra összeérnek,
Majd szétválnak csendesen.
De talán így is van rendben,
Hisz két ember közt nincs más,
Csak a csend és a szavak,
Meg a végtelen távolság,
Amibe egyik is, másik is
Belehazudja a maga igazát;
Talán azért, hogy így megmutassa
Önmagát, vagy csupán, hogy
Pár mondattal kevésbé
Érezze magányosnak magát.
Mennyi különböző élet,
És mégis, valójában mind ugyanaz:
Minden szó, minden mozdulat
Milliárdszor ismétlődik meg
Minden egyes nap
Az érdektelen Nap alatt.
Milliárdnyi ember
Minden rezdülése kérdezi
Évezredek óta ugyanazt;
Amire választ talán sose kap.
Életről életre,
Öntudatról öntudatra
Száll a gondolat,
Melyet nem válaszolnak meg
Sem a kvarkok, sem az elhamvadó
Csillagrendszerek.
És én itt állok csendesen,
A holtaktól terhes föld felett,
Érzem a szelet
A vállamon, ahogy a szilfák
Ágai közt átbukik,
És te itt állsz mellettem,
És együtt nézzük, ahogy
A zsálya és a kasvirág
Színes foltokat fest
Ebbe a furcsa világba,
Ami a semmiből lett.