Azt hittem, a fehér szín
egy a sok közül csupán.
Nem sejtettem, mit mesél
az idő halk alkonyán.
Aztán néztem a telet,
ősz hajszálak fényesét,
ráncos kézen évek útját,
csendes esték békéjét.
Akkor értettem meg én,
mit a szív rég súgni vágy:
a fehér nem fedi el
a világ ezer csodáját.
Őrzi mind a színeket,
mint a tiszta napsugár,
mi szivárványt akkor fest,
ha könnycsepp metszi át.
Ahogy lassan múlnak el
egymás mögött az évek,
nem vetélkednek tovább
a bennünk élő színek.
Összeforrnak csendesen,
mint a fény az ég alatt,
egyetlen nagy ragyogással
mind a fehérben felolvad.
Az ember szíve rejtekében,
miközben ő egyre fakul,
az egykori emlékképek
színe felragyog makacsul.
Nagyon szép vers lett! Gratulálok
Köszönöm, nektek, kedves Rozika és Szabolcs, hogy olvastátok versemet. 🙂
„Az ember szíve rejtekében,
miközben ő egyre fakul,
az egykori emlékképek
színe felragyog makacsul.”
Gratulálok szép versedhez. Igen, ahogy idősödünk, úgy értünk meg mindent egyre jobban, lesz egyre több tapasztalatunk, amit nagyon szépen fejeztél ki.
Rozika